Gondolatok a Picasso kiállítás kapcsán

Picasso „a 20. század művészetének emblematikus figurája”, „a modern művészet szinonimája”, „kultikus személyiség”  – hangzanak a leggyakoribb toposzok, amelyek marketing-jellegét még tovább fokozza az olykor még az életművet is elhomályosító Picasso-mítosz, a zseni-kultusz jegyében stilizált alkotóművész-imázs.

De ki is valójában ez a művész? Megközelíthetjük-e  egyáltalán ezt a jelentőségében, mennyiségében is egyedülállóan gazdag életművet? Úgy vélem, alkotásai, művei szemlélése jelenthetnek biztos támpontot, a rendkívül változatos képi–formai–technikai művészi univerzum feltérképezése csak ezen alapulhat.  A „szemlélésre”, mégpedig az eredeti alkotásokkal való találkozásra pedig egyedülálló alkalmat nyújt az, hogy itt Szegeden, a Reök-palotában látható egy szelet Picasso grafikai munkásságából, amelyhez az 1970-es évek elején készült, a Picasso-életműre reflektáló hommage alkotások sorozata kapcsolódik. Tehát, ki előtt és miért is tisztelegtek a nemzetközi avantgárd mesterei?

Pablo Picasso 1881-ben született a dél-spanyolországi Malagában, képzőművészeti tanulmányait kilenc éves korától a művészeti iskolákban oktató apja irányította. 17 esztendősen szakította meg művészeti akadémiai tanulmányait, Barcelonában, majd Párizsban a századforduló új művészeti irányzatainak nyomán alakította ki a „kék korszak”, majd a „rózsaszín korszak” stílusát, amelyet 1907-ben radikális újítás követett, a kubista stílus megteremtése. Picasso ezáltal vált az avantgárd meghatározó egyéniségévé, a hagyományos ábrázolási módszerekkel gyökeresen szakító, új utakat kereső és teremtő irányzat meghatározó alakjává. Az avignoni kisasszonyok című festménye a modern festészet mérföldköve lett. A forradalmian új stílus sajátságait és jelentőségét csak a korszak más stílusú alkotásaihoz viszonyított kubista művek látványa tudatosíthatja.

A hagyományos figurális ábrázoláshoz való visszatérése 1916-tól újabb fordulatot jelentett, Picasso a képi megjelenítés formai lehetőségeit szokatlanul sokrétűen alkalmazta: a hagyományos, klasszikus formaelemekre utaló megoldások mellett kubista stílusjegyek alkalmazása, majd az éles kontúr, a sík- és térbeli formák, az emberi alak több látószögből való ábrázolása egyaránt megjelent műveiben. Az 1920-as évek végétől a plasztikai formaképzés felé fordult a figyelme, ekkor készült szobrai, térplasztikái, festményei jelentős része stilizált figurális motívum, olykor széttöredezett, torzított formák variáció.

1937-ben, a spanyol kormány megrendelésére készült a Guernica – Picasso egyik legismertebb alkotása – a háborús pusztítás allegóriája, amelynek sík formákból kialakított monumentális kompozíciója addigi művészi eredményeinek szintézise. E művét az egyetemes művészettörténet kimagasló alkotásai között tartják számon. Franciaország 1944-es felszabadításától kezdődően Picasso művészi és társadalmi elismertsége mind Európában, mind az USA-ban látványosan megnőtt, ekkortól vált ünnepelt művésszé, az avantgárd vezéregyéniségeként kezdték tisztelni. Ugyanakkor, miközben a Picasso-kultusz egyre erősödött, a kortárs művészettől valójában elszigetelődött. A 20. század közepétől domináló nonfiguratív irányzatok, valamint az 1960-as években kibontakozó neoavantgárd felől tekintve immár a modern művészet „klasszikusának” számított, ráadásul nem alakult ki kölcsönhatás művészete és az akkori aktuális stílusirányzatok között.[1] A figurális ábrázolás Picasso életművében végig domináns maradt, de az állandó megújulásra és a szüntelen forma-újításra való törekvés végigkísérte későbbi alkotókorszakait is. Portrésorozatai, a „művész és modellje”, valamint a nagy mesterek festményeinek parafrázisai egyaránt jelzik, hogy Picasso számára életművének több mint hét évtizede alatt az egyéni művészi kifejezőeszközök megteremtése mindig is elsődleges volt. Folyamatosan alkotott, egészen 1973-ban bekövetkezett haláláig.

A picassoi œuvre rendkívüli gazdagságát és sokoldalúságát több tízezer alkotása – a festményeken kívül grafikák, rajzok, szobrok, kerámiák –, valamint a művészi formával, technikai eszközökkel való folyamatos kísérletsor bizonyítja. Az egyedülálló művészi energia az ő esetében kreativitással és a teljes alkotói szabadsággal, öntörvényűséggel párosult. Mint hangsúlyozta, „valahányszor mondanivalóm akadt, úgy mondtam el, ahogy érzésem szerint mondanom kellett.” [2]

Amikor Geneviève Laporte, a párizsi Fénelon líceum diákja 1945-ben riportot készített Picassóval, és kérdéseket tett föl művészetének esztétikai lényegéről, festményeinek értelmezéséről, ő méltatlankodva reagált: „Megérteni? Mióta matematikai tétel a festmény? Nem arra való, hogy magyarázzák (ugyan mit is lehetne magyarázni rajta?), hanem hogy érzelmeket keltsen a nézőjében. Nem az a cél, hogy valaki közömbösen megálljon egy műtárgy előtt, és hanyag pillantást vetve rá továbbsétáljon […], hanem hogy megremegjen, meginduljon, hogy ő is alkotóvá legyen, ha valóságosan nem is, legalább a képzeletében.”[3] Bennünket sem hagyhat közömbösen a Picasso grafikai műveit és az előtte tisztelgő művészek alkotásait bemutató tárlat: szemléljük figyelemmel és alkotó képzelettel!

Újvári Edit

[1] Ingo F. Walther (szerk.): Pablo Picasso. Köln, Budapest, Taschen / Vince Kiadó. 2004. 532–558.

[2] Henry Gidel: Picasso. Bp., 2004. Európa. 250.; Székely András [szerk.]: A kubizmus. Válogatás a mozgalom dokumentumaiból. Bp., Gondolat, 1975. 14

[3] Henry Gidel: Picasso. Bp., 2004. Európa. 329.